"Szeretni csak fölfelé lehet. Nem lefelé, csakis fölfelé.Senkit sem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya, büdös, kellemetlen, gyenge, gyáva - hanem azért,mert okos, jó, szép, kellemes, erős, bátor. Még akkor is, ha nem ilyen - ha szeretjük, belelátjuk vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket. Ha azt mondod: "olyannak szeretlek, amilyen vagy", nem igaz!
   Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá. Minőségileg többnek látod. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát. Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát. Lappangó, mások számára nem látható jó tulajdonságokat vetít rá a szeretett lényre. Lehet, hogy egyáltalán nincsenek is meg benne. Csak ő látja. A szívünk mindig az "égi" felé néz. Amíg szeretek valakit, fölfelé nézek rá. Belenézek a szemébe, s nagyon magasra látok bennük. Még akkor is, ha ez nehéz, de ha szeretem, megtalálom a másikban azokat a tulajdonságokat, amiért fölnézhetek rá. Ha csúnya, akkor nagyon kedves, ha durva, akkor erős, ha gyáva, akkor gyengéd, ha buta, akkor nagyon jó ember. De még ez sem egészen így van. Egy csúnya embert kifejezetten szépnek láthatok, "nekem szépnek". Másképp látom, mint ahogy kinéz. Megszépül a szememben." Tudom, mire gondolsz. Hogy ilyenkor áltatjuk magunkat. "Idealizáljuk" a valóságot. Rávetítjük valakire az eszményünket, ami valójában nincs is benne. De én azt kérdezem tőled: honnan tudod, hogy valójában mi van benne? Azt mondod: valójában sokkal szürkébb, sivárabb, jelentéktelenebb.Valójában sokkal több rossz tulajdonság van benne. Hitványabb. Erre én azt kérdem tőled: biztos vagy benne?! Biztos vagy benne, hogy olyanok vagyunk, ahogy szívtelenül látjuk egymást? Nem tapasztaltál még olyat, hogy egy nő, akit nagyon szeretnek, kifejezetten megszépül? Nem láttad néha az arcán, a bőrén, hogy megszépül? Megnemesedik. Ragyogóbb lesz. Nem tapasztaltad még, hogy egy arcon látni lehet, ha valaki szereti? És persze azt is, ha ő szeret. És egy férfi, aki gyenge volt, erősebbé válik, pusztán attól, hogy valaki a szív szemével nézi őt? Én például gyáva kisgyerek voltam, de mivel anyám és minden nő, aki szeretett, nem annak látott, sokkal bátrabb lettem! Nem mondom, hogy oroszlán, de bátrabb, mint ahogy az életben valamikor elindultam. Megerősödtem, mert elhittem nekik, hogy jobban ismernek, mint én magamat." 

   És ez bizony így is van. És ennek megfelelően élik életüket, van aki jól van aki rosszabbul. De mindenki életében egy közös van: mégpedig az, hogy az élet szép! Csak mi magunk basszuk el időről időre....És most megint sikerült... Egy "játék", melyet egyik fél sem vett komolyan rosszul sült el. Nagyon rosszul...Hogy eddig nem engedtem megismerni magam? Talán igen, lehet tényleg így van... Hogy miért? Mert egyszer megtörtént, hogy egy lánynak - kinek nem mondjuk ki a nevét - elmondtam, leírtam, hogy mit érzek iránta. A történelem ma már azt igazolja hogy nem kellett volna, mert így eltűntek az életől a kis titkok, az aggódás, hogy tényleg? meg hogy igazán?... Kiismert, nem volt már semmi kis titok, unalmas lett a dolog, unalmas lettem én is. Ragaszkodásom pillanat alatt csapott át érthetetlen szánalommá, és ekkor értettem meg más, fontosabb dolgokat. Hogy mekkora hülye voltam...
   Hogy mekkora hülye voltam, mikor egy rossz döntés következményeként elhagytam ŐT. Ekkor értettem meg, hogy mit dobtam el magamtól, mint mikor az ember kavicsot dobál a folyóba, monotonom egymás után, rá sem pillantva a kövekre, és csak akkor veszi észre, hogy aranyrögöt dobott be, mikor már késő, a levegőben a rög. De szerencsére kaptam egy második esélyt, úgy is lehetne fogalmazni, hogy egy kedves aranyhal megszánt, és a folyó mélyéről felhozta nekem azt az aranyrögöt, amit én régen felelőtlenül, balga módon eldobtam magamtól. Mosolyogva, örömködve tartottam a kezemben a kincset, mert örültem, hogy visszakaptam. 

 De ez az öröm nem volt teljesen felhőtlen, bellül egy apró kis harangocska folyamatosan kongatva jelzet. Jelzett hogy ne kövessem el mégegyszer ugyanazt a hibát, hogy csak szép lassan, fokozatosan nyissam meg apró titkaimat. És most is kongatnak, félreverik a harangokat, vadul, bántóan konganak, fájóan visszhangzik minden egyes harangutés, ahogy a harang nyelve odacsapja magát a harang oldalához... És újra...és újra...és újra....
De most mást jeleznek a harangok, másra figyelmeztetnek...Figyelmeztetnek, hogy megint ott ülök a folyóparton, megint kavicsokat dobálok a vízbe, elmerülve a gondolatokban, és már megint nem figyelek arra, hogy mi került a kezembe...
   De most hallom a harangokat, és már tudom mire figyelmeztetnek...Az elmúlt két napban megtapasztaltam, hogy milyen nélküle...Nincs, aki követelné a Jóéjtpuszit, nincs aki éjjel kirángatná alólam a takarót, hogy betakarjon, nincs kinek jóreggelt puszit adni, és a mosolyára kellni...nem fordít át senki óvatosan, ha esetleg (SOHA) horkolnék, nincs kinekbevinni a vasárnap reggeli kávét, és én sem kapok kakaót...Csak itt ülök a gép előtt, dolgoznom kellene, de nem tudok,máshol jár a fejem... Nézem a kanapét, de annak sem tudok örülni... Egyedül, nélküle nem...Hiányzik, mert szeretem...hiányzik, mert megbántottam...Nagyon... Olyan dologgal, amit én csak játéknak gondoltam, de benne miatta egy világ dölt össze...Nem tudom, hogy mit tudok, hogy mit tudok tenni, meg fog-e ezek után bízni bennem... Pedig szeretem, de nem mondtam neki elégszer. Nem mondtam neki annyiszor, ahányszor megérdemelte volna. Nem mondtam, mert nem szerettem volna ugyanúgy járni, mint korábban...Nem szerettem volna, ha megun azáltal, hogy hagyom magam kiismerni, ha hagyom, hogy megtudja, hogy mennyire szeretem...Attól féltem, hogy ezzel elvesztem őt... Pedig lehet azzal fogom, hogy nem mondtam el neki, és nem elégszer...

És hogy hol hibáztam? Nem úgy viselkedtem, hogy KELL... és hogy hogy kell? Hát így: